Szerintem ez a film maga a nagy közhely. Az elején a Célkeresztben jutott eszembe, majd a bukott testőr megmenti az elnököt sztori átcsap Die Hardba. Vicces volt, ahogy egymás között idézgettük, hogy ez most éppen melyik jelenet a Die Hard 1-ből. Persze, ha már inspirációt merítünk, akkor a legjobb alapanyagból kell, és ez most így is van.

Gerard Butler akcióhőse inkább a Die Hard 5-ös John McClane-re emlékeztet, látszólag sebezhető, de a nagy esések közepette is mindig újult erővel felkel és elintéz mindenkit. Ami nagyon jó volt benne, hogy laza, jó dumái vannak (általában). Ráadásul megadja a nézőnek az elégtételt a rosszak rossz cselekedeteiért, hiszen néha elég brutálisan küldi át a másvilágra ellenfeleit.

Ahogy említettem, a Die Hard-szituáció mindig hálás alapanyag. Elég csak a többi hasonló túszmentős filmekre gondolni (Cliffhanger, Úszó/Száguldó erőd, stb.). Még az olyan, amúgy középszerű vígjátékot is fel tudja dobni, mint A pláza ásza. Itt most grandiózusabb a helyszín, bár a fény hiánya miatt szinte végig sötétben játszódik, ami nem tetszett. Persze csak egy hős mentheti meg az elnököt (sőt egész Amerikát), hiszen hiába a nagy apparátus, a rosszak minden testőrt lelőnek, minden technikát túlszárnyalnak, minden "szupertitkos" amerikai védelmi programot ismernek, vezetőjük pedig hiába a világ egyik legismertebb terroristája, ez valahogy senkinek nem tűnik fel a Védelmi Minisztériumban, csak amikor az egyik rosszfiú elárulja a főnök nevét.

A Pentagon emberei amúgy itt is ugyanolyan tökhülyék, mint bármelyik másik akciófilmben, hirtelen az Úszó erőd jutott eszembe, ahol semmit nem tudnak kitalálni, mindent az egyszemélyes hadsereg főhős talál ki és intéz el. A film végén ujjonganak és tapsolnak, hogy juj de jó, sikerült. Itt ugyanez a helyzet, habár néha mond pár jó tanácsot főhősünknek a Morgan Freeman játszotta házelnök is. Ja igen, és van egy figura köztük, aki vicces arccal aggódja végig az egész filmet, de még a végén a megoldás után is hasonló képet vág.

Összegezve, a túszmentős die hardos alaphelyzet izgalmas filmet eredményez, laza főhőssel, csak számomra valahogy nem sikerült feldobni az egészet. Anno 70%-ra értékeltem a filmet, most kicsit lerontom:

60%

Ez a film arról szól, hogy egy csapatnyi kreatív filmes nem tud dűlőre jutni, van egy címük az új filmhez, csak történetet nem tudnak kitalálni köré. Sajnos ahogy a benne szereplők, úgy maga a film is egy helyben toporog. Úgy éreztem, úgy születhetett, mint a története szerint készítendő film. És nagyjából igazam is lett.

Érdekes, hogy a filmben forgatókönyvírót játszó Charles Grodin írta magát a filmet is, ráadásul saját tapasztalatai alapján, hiszen a hetvenes évek végén ugyanez történt vele is a Paramount stúdióval szemben. Őt amúgy színészként a legtöbben a Beethoven című film főszereplőjeként ismerhetik, de sok vígjátékban játszott. Íróként most nem tudott meggyőzni, ahogy az általa játszott író sem tud sok mindent felmutatni a filmben.

Még szerencse, hogy a játékidő csak 74 perc, ezalatt tényleg nem sok érdekes történik. Láthatjuk egy cameo szerepben Steve Martint, kár, hogy az ő jelenetét sem sikerült nagyon feldobni. Szerepel még egy mellékszerepben a kezdő SNL csapatból Gilda Radner is.

A legjobb az egész filmben Walter Matthau. Én őt nagyon szeretem, ezért kap a film legalább 10%-kal többet, mint érdemelne. Itt kivételesen nem a szokásos morózus, beszólogató karakterét játssza, hanem egy álmodozó, s az álmaiban a végsőkig hívő filmstúdió-vezetőt.

(Kis spoiler következik)
A film végén kis előrelépés azért történik, de nem jutunk egyről a kettőre, éppen csak pislákolva látszik a remény, hogy a hónapokon keresztül tervezgetett film forgatókönyve végre megíródhat. A főszereplő író magánéleti válsága a másik szál a történetben, elég vékonyan, alig felbukkanva, de a végén itt is minden kicsit jobbra fordul. Nem egy klasszikus happy end, de azért pozitív kicsengése van.

40%

Mintha az Összeomlás című thriller előzményeit látná az ember. Azzal a különbséggel, hogy ott majdnem végig szimpatikus marad a főszereplő, veszélyessége és őrültsége mellett, hiszen a sztoriban lassan bontakozik ki szomorú előélete.

Itt viszont gyorsan kiderül a Robert De Niro által remekül alakított főszereplőről, hogy agresszív, és rögeszmésen imádja a baseballt. Semmi meglepő nincs a film első "fordulataiban", hiszen sejtjük, hogy el fogja veszíteni a munkáját (pipa), elvált felesége alig akarja a kisfiát elengedni vele, sejthetjük, hogy ezt is elrontja, és megvonják tőle a láthatási jogot (pipa).

Nem marad más neki, mint a baseball, amiről már a főcím alatt kiderül, hogy rögeszmésen szereti. Azért szerencsére marad pár fehér folt, amit szép lassan "satíroznak ki" előttünk, így legalább némi meglepetést tartogat a film (keveset).

A Wesley Snipes alakította sztársportoló az elején nekem nem volt szimpatikus, de szerencsére lassan kiderült, hogy esendő ember, akinek azért helyén van az értékrendje. Tulajdonképpen ő a pozitív hős a filmben, akiért lehet szurkolni.

Egy próbát megér, főleg az utolsó félóra izgalmai miatt. Tony Scott rendezői stílusa azonban ezúttal sem győzött meg, átlag 3 másodperces vágásaival, a harsányan használt filmzenékkel, furcsa kamerabeállításokkal. (A tűzben edzett férfi c. filmben mindezt a csúcsra járatta, ott zavart a legjobban ez a fura stílus.)

60%

Semmi fogalmam nem volt előre arról, hogy miről szól ez a film. Annyit tudtam, hogy thriller, de egy előzetest sem láttam. Nem is baj, mert így legalább minden meglepetésként hatott, az is, ami a történet mozgatórugója (két eset összefügg, de többet nem mondok). Az első meglepetés számomra Halle Berry hihetetlen frizurája volt, de ezen gyorsan túl lehet lépni. A filmet egészen könnyen el tudom osztani három részre:

Az első, tulajdonképpen a film kétharmada, ami az amerikai segélyhívó vonal munkásainak mindennapi életébe enged betekintést, azon belül is főhősünk Jordan, akinek szívügye a fő esemény (no spoiler), mindenképpen meg akarja oldani. Nagyon érdekes volt a nyomozás logikus lépéseit követni a modern technika vívmányainak segítségével, bár néhány életszerűtlen dolog is becsusszant: nem hiszem el, hogy akár egy segélyhívós belsős is csak úgy le tud menni az archívumba az előző hívások hanganyagát hallgatni, illetve egy másik logikátlanság, ami nagyon nem tetszett: Ha egy gyanús helyszínen nem találnak senkit, de sürget az idő, akkor egyszerűen mindenki továbbsiet?! Nem igaz, hogy legalább 2 rendőrt nem hagynának ott.

És innen kezdődik a film második blokkja, kvázi az utolsó félóra: na itt majdnem az összes, általam utált klisét ellőtték. A nő egyedül elmegy a gyanús helyszínre, éjszaka, fegyver nélkül? Persze, hogy beesik a telefonja oda, ahova nem kéne, persze, hogy nincs térerő, persze, hogy nem megy segítségért, amikor rájön valamire.
Na itt már majdnem teljesen leírta magát nálam a film, amikor hirtelen eljött a 3. szegmens, a tetőpont, illetve az utána jövő, meglepetés-befejezés: itt nem arról van szó, hogy "hatodik érzékesen" csavartak volna a sztorin, hanem egyszerűen egy frappáns megoldással zárták le a történetet, amire nem vártam. Ezzel nagyrészt rehabilitálták is az előző félóra baklövéseit, és egy élvezhető, nem várt gyors lezárást láthattam.

Erről sem árulok el semmit, érdemes megnézni!

90%

A kilencvenes években talán még polgárpukkasztónak is tűnhettek a Farelly-filmek, az altesti humor beemelésével, illetve felpörgetésével újszerűnek hatottak. A 2010-es évekre már sok gusztustalanságot láthattunk a moziban (elég csak a Jackass-filmekre gondolni), így már elég ritka, hogy meghökkentő tud lenni egy ilyen film, talán csak az Agyas és agyatlan tudta elképeszteni az embert. Azért az Elhajlási engedély sem mentes az ilyen humortól, de szerencsére jól van adagolva, így pedig nem megy át az öncélú gusztustalankodásba. Ez mellett szerencsére mindenféle típusú poén megtalálható a filmben, a párkapcsolati csörték, a csajok előtti szerencsétlenkedés, a drogmámor okozta fura viselkedés, és így tovább.

Jók a színészek, főleg Jason Sudeikis sziporkázik, de aki az SNL-ből már korábban ismerte, annak ez nem újdonság, mi már a neve láttán is elégedetten mosolygunk. Owen Wilson pedig a film végére, a jellemfejlődés hatására válik a szokásos szimpatikus figurává, amit megszokhattunk tőle. Érdekes, hogy a két főszereplő haverjai közül a film plakátján csak a Garyt játszó Stephen Merchant látható, az ő figurája az egyetlen mellékszereplő, aki elhajlási engedélyt kap, egy vicces montázs keretében látjuk, mi lenne, ha. Ez már a stáblista közben van, úgyhogy érdemes a filmet a legvégéig megnézni, még Jason Sudeikisből és Christina Applegateből is kapunk, sőt, még egy elrontott felvétel is van, ahol a stáb megszívatja Stephen Merchantot. :)

Emlékeim szerint a legnagyobb nevetések anno a moziban akkor voltak, amikor kiírták a napok sorszámait (Day 1, Day 2...). Ez Amerikában még nagyobb poén, hiszen az évtizedekig futott Esküdt ellenségek sorozat hangeffektje megy alatta - amely használatáért az IMDb szerint 200.000 dollár jogdíjat fizettek az alkotók!

Ezen kívül amúgy a legnagyobb röhögést az váltotta ki, amikor Kalács (a Jim szerint a világból ismert Larry Joe Campbell) illetlenül viselkedik a golfpályán... Úgyhogy aki bírja a gusztustalankodásokat (nincs túl sok belőle), illetve a meztelenkedést mindkét nemtől (ebből sincs sok), az bátran nézze meg, végig fogja röhögni.

80%

Néha az egyszerűbb a jobb. Nincsenek felesleges körök, nincs túlmagyarázás, vontatott szenvedős jelenetek. Ez hatványozottan igaz (a még The Rock néven felkonferált) Dwayne Johnson akciófilmjére, amely a 71. percben (!!!) zárul le, úgyhogy a stáblistában nagy térközök szerepelnek, így felhúzták 83 percre, ami arra is jó, hogy a szerintem szuper filmzenét lejátsszák egyéb zajok nélkül.

Rövidsége ellenére nem összecsapott film az Emelt fővel, csak egyszerűen rövid a történet. De ezt nem is bántam, hiszen ahol esetleg tudtak volna rajta nyújtani, azok csak felesleges székben-fészkelődésre adtak volna okot, pl. amikor a rosszfiúk jól helyben hagyják, vagy a bíróságos jelenet, ahol már elkezdtem érezni az "ártatlan hőst megvádolják" típusú történeteknél előjövő szimpátia-érzékenységet, amikor előre látod, hogy igazságtalanul szenvedni fog, de nem tudsz mit tenni, max átpörgetni. Na, ezen az érzésen gyorsan túllendültem, hiszen a film sem hagyta magát, és gyorsan továbblendült, kis spoiler: pozitív irányba.

Johnny Knoxville remekül hozza a film komikus vonalát, szerencsére nem viszi el valami ripacskodós szerencsétlen irányba a karakterét, hanem igazi tökös társa Rocknak, aki az esélytelennek tűnő helyzetben sem hagyja magát.

A film igaz történeten alapul, persze filmes eszközökkel jelentősen kiszínezve, ám érdemes elolvasni az eredeti sheriff, Buford Pusser élettörténetét is a Wikipedián. Az ő életében sajnos nem volt happy end.
Ebben a filmben viszont a klasszikus értékek érvényesülnek, a jó megkapja jutalmát, a rossz a büntetését, a néző pedig az 1 óránál alig hosszabb agykikapcsolós szórakozást.

70%

Azon gondolkoztam Adam Sandler korai vígjátékát nézve, hogy vajon Stohl András magyar hangja teszi-e, de mintha kicsit kevésbé lenne komolytalan, mint későbbi filmjei. Ezután jött a nagy siker A vizesnyolcassal, de a komikus már itt is jelentős rajongótáborral rendelkezett Amerikában, köszönhetően az SNL-es éveknek és első filmjeinek, főleg a Billy Madisonnak.

Érdekes, hogy a film másik főszereplőjével, Drew Barrymore-ral még két másik, egyre komolytalanabb romantikus vígjátékot készítettek: Az 50 első randi, Kavarás (erről énekelnek is egy duettet a Tonight Show-ban). Én mindhármat szeretem, illetve alapvetően a Sandler-rajongótáborba tartozom. A vígjátékait elnézve szembetűnő, hogy főleg két karakterrel játszik bennük: az egyik az itt is látható, szimpatikus, normális srác, a másik a beszédhibás, szimpatikus, nem feltétlenül normális srác. Mindkettőnek a film végére - néhány rossz esemény után - jobbra fordulnak a dolgai, összejön vele a lány, az emberek drukkolnak neki, happy end, katarzis, és én ettől jól érzem magam. Plusz, a kötelező elem, hogy a mellékszereplők abszurd (néhol idióta) módon viselkednek, néha már kinézetük is hajmeresztő. Itt Steve Buscemi alakítja a később általában Nick Swardsonra osztott "irritáló ismerős" szerepet, de persze vicces, szimpatikus módon. Az abszurd csapat pedig - többek között - a teljes 9-es asztal a félresikerült esküvő jelenetéből.

Szerintem ez alapvetően egy kedves romantikus történet, néhol persze kiszámítható csavarokkal, de amíg a nő aranyos, a férfi szimpatikus, a poénok jók, minden meg van bocsátva.
A 80-as évek felidézése pedig egészen remekül sikerült, az olyan egészen kis jelentőségű dolgokban is, mint amikor a rádióban felhangzik a New Coke kritikája; vagy akár a Miami Vice poénok, a hajak, a zenék stb.

A szinkronra visszatérve, Stohl a sok Csőre Gábor szinkron után (illetve, időrendben előttük) először furcsa hangzású lehet Adam Sandler szájából, de szerintem jól passzol hozzá, főleg a "hirtelen ordítós" részeknél hozza jól az eredetit. Viszont Bíró Anikó szerintem nem volt jó választás Drew Barrymore-ra.
Az ő karaktere amúgy néha már kicsit zavaróan naív, de mint mondtam, minden meg van bocsátva :)

80%

Arnie az utolsó utáni pillanatban kezdi el keresni kisfiának a hőn áhított Turbo Man babát karácsonyi ajándék gyanánt. A filmnek Roger Ebert kritikus felrótta, hogy materializálja a karácsonyt. Ez így is van, és emiatt kicsit egysíkúvá is válik.

Szegény kis Jamie egész filmen át várja, hogy megjöjjön az apukája, míg őt egyre jobban betemeti a kért játékbaba utáni hajsza - ahelyett, hogy a családjával lenne. Persze a végén megvan a nagy tanulság, jöhet a gyors összeborulás, aztán villámgyorsan vége is az egésznek, 79 percnél. Kicsit összecsapottnak éreztem, még szerencse, hogy a stáblista után van még egy kiegészítő jelenet.

Schwarzenegger már 4. vígjátéki főszerepében játszik, de a film megtekintése közben ez nem látszott rajta, én úgy láttam, hogy kicsit túljátssza a szerepét. Ellenlábasát, a hasonló cipőben járó másik apukát Sinbad, a népszerű stand-upos játssza. A mellékszereplőket érdekesebbnek láttam a filmben, pl. James Belushit, aki egy csaló Mikulást alakít. Az egyik jelenetben még Verne Troyer (azaz Kicsi Én az Austin Powers-filmekből) is feltűnik Mikulásként. Valamint Chris Parnell, a későbbi SNL-es, egy elég tenyérbemászó szerepben.

Ha már tenyérbemászó, akkor említsük meg a szomszéd apukát, aki a remek Phil Hartman játszik. Amikor először láttam a filmet, nagyon unszimpatikus figura volt. Persze most is az, de mivel azóta már láttam Hartman SNL-es munkásságában, milyen sokoldalú komikus volt. Az SNL-ben megszámlálhatatlan karaktert hozott 8 évad alatt, nekem általában a sunyi mosolyú, a nézővel összekacsintós típusú figura ugrik be először róla. Érdekes, hogy a mozifilmekben inkább a "gonosz" szerepeket kapta, legalábbis most jelen filmen kívül még a Bilko főtörzs ugrik be, na ott aztán tömény rosszindulat volt a karaktere. Persze, ha legközelebb azt a filmet is újranézem, ott is viccesebbnek fogom látni.

Vissza a Hull a pelyhes!-hez: a film végén szerintem nagyon elvetették a sulykot a jet packos jelenettel. Onnan kezdve délelőtti mesévé válik a történet és le is ront az értékéből. Persze azért alapjában véve nem egy rossz film, inkább közepes, de főleg a karácsony és a remek mellékszereplők miatt.

Még meg kell említenem a szintén remek Robert Conradot, ő alakítja a filmben a fel-felbukkanó morcos rendőrt, aki mindig pórul jár, kedves kis poénok közepette. Róla egy tök jó anekdota: ő volt az 1960-as években a Wild Wild West című TV sorozat főszereplője. Amikor a sorozatból 1999-ben Will Smith főszereplésével mozifilmet forgattak, nem volt hajlandó szerepelni benne a forgatókönyv elolvasása után. Miután bemutatták a filmet, több Arany Málna díjat is kapott, amelyekből hármat a filmben nem is szereplő Conrad vett át, ez elég laza húzás, és persze stílusos tiltakozás is.

50%

Anno gyerekként láttam először ezt a filmet és sokat nevettem a jó dumákon. Számomra felnőttként sem vesztett sokat a bájából, aranyos, könnyed családi vígjáték.

Az előző részekkel most nem tudom érdemben összehasonlítani, mert azokat régebben néztem újra. Azért szembetűnő a sok változás: már nem a gyerekeken van a hangsúly, ők már nagyobbak, a belső gondolataiknak nem kell pl. egy Bruce Willis/Mikó István szinkronhang. Ezt a részt most a kutyákra osztották, akik közül a Bogyó eredeti hangját adó Danny DeVito állandó magyar szinkronhangja, Harkányi Endre is hallható, ő számomra a film legnagyobb poénforrása, jó dumákkal, de persze azért nagyjából a családi film szintjén maradva. Ugyan hangzik el csúnya szó is, de az legalább váratlan és ezért vicces is.

Habár szeptemberben indul a sztori, azért mégis egy igazi karácsonyi filmmel állunk szemben, melyben a végére minden jóra fordul és a család újra megkapja a teljes boldogságot. Aki szentimentális annyira, mint én, annak biztosan tetszeni fog. A gyerekek aranyosak, a felnőttek jól komédiáznak, különösen Kirstie Alley.

A stáblistán hallható szám pedig számomra a film egyik legemlékezetesebb része: egy francia sztár kisfiú, Jordy, valamint a film két gyerek főszereplője előadásában: It's Christmas C'est Noël. Annyira fülbemászó, hogy több, mint 20 év után sem felejtettem el. Érdekes, hogy a stáblista mellett már nem látható kis képen a szám videoklipje, csak a zene szól. Anno a kölcsönzős VHS-en még a klip is benne volt. De szerencsére a YouTube-on megtalálható. :)

70%